Jim Richardson Amerika szívéből indult, hogy kamerájával megmutassa a múló idők és múló helyek sokaságát, az állandóságot és a változást, az idő Janus arcát.

A vadnyugat, a préri, a végeláthatatlan marhacsordák, bölények, az indiánokkal folytatott harc már régen a múlt. A kalap, a bőrnadrág, a perzselő nap, a vetés és a betakarítás azonban még mindig ugyanaz.  De csak majdnem ugyanaz, hisz a világ változik. Változik még akkor is, ha az idő mindenhol ott felejti a fejlődés hősi halottait, a kiszuperált autókat, a bontott gépeket. Múlik az idő és múlik a hely, a jó fotós, ha dokumentálásra adta a fejét, ezt a múlást próbálja megörökíteni. Hol az eróziót, a pusztulás képeit, hol a küzdelmet a fennmaradásért, hol pedig a túlélést, a tenger ostromolta sziklát, az idővel dacoló romokat, a százéves tekintetek időtlenségét.

Richardson, saját bevallása szerint korán kezdte, és szinte az első pillanattól kezdve a legnehezebbel, a dokumentarista fotográfiával. Még nem volt tizennégy, amikor egy boxgéppel nekilátott szülei Belleville-i farmja életének dokumentálásába. A gimnáziumi évek után mégis inkább a pszichológiai tanulmányokat választotta.