„Kényelmesebben érzem magam a vadonban”, írja önéletrajzában az angol természetfotós, David Maitland.

Maitland a skóciai St. Andrewsben látta meg a napvilágot, és ott is nőtt fel. Gyerekkoráról semmi olyat nem mond el a vele készült beszélgetésekben, amelyből egyenesen következne, hogy fotográfusnak készült. Mondhatni, semmi különös nincs a gyermekkorában. Horgászott, mint szinte minden hozzá hasonló korú skót kölyök, bámulta a tengert naphosszat, mint mindenki más, aki nem a grundon focizott, vagy a serdülő lányokat leste naphosszat. Mániákus gyűjtögető volt, de lencsék és kamerák helyett csigákat, kagylókat, víz áztatta levelek csontvázait cipelte haza, s pakolta tele velük szobáját. Aztán, s ez talán a korábbiakból következik, beiratkozott a helyi egyetem zoológia szakára, majd néhány évre átugrott Ausztráliába, ahol PhD fokozatot szerzett. Kutatásaiban leginkább békákat és kistestű hüllőket vizsgált.  Igazán különös még ebben sincs. A szakács levest főz, a zoológus a békákat vizsgálja, és bizonyos esetekben még fényképez is, hisz a dokumentációhoz elengedhetetlen a fotó. Talán így kezdődött.

Képein, legyek, lepkék, kígyók, békák szemei. Hol tágra nyílt pupillával, hol egészen szűkkel, haragossal. És színek, olyan színek, amelyekről azt gondolnánk, a természetben nem is léteznek. Pedig mégis. Maitland képein még beszélnek is. Csak figyelni kell. Megnézni a képet, s kicsit a kép mögé fókuszálni, és már halljuk is a kórust. A zoológusnak talán könnyebb, hisz tudja, mit keres, és ha jó fényképész, akkor meg is tudja mutatni.

A természetfotózás csak a városi hangyamakrók szintjén hobbi.  Ha valaki komolyan csinálja, akkor sokkal inkább életforma. Az esetek jelentős részében magányos életforma, vállon a géppel, kézben a gyakran nehéz állvánnyal, és fejben a tudással, mert a tudás hiányában nem több mint verébre ágyúval vadászni. Több kell hozzá, mit jó gép, több kell hozzá, mint közepes szintű felkészültség. Elköteleződés kell. Örökös és soha fel nem bontható jegyesség a természettel, rengeteg alázat, és tisztelet. A bámészkodó gyermek alázata és eltökéltsége, a mindent kizárás képessége, és rengeteg tisztesség, amely arra kötelez, hogy csak azt fényképezzük, ami megadatik, s ha nem adatik meg, várjunk, a kép megrendezése helyett.