Gyermekek, családok, helyek, helyzetek, örök témák egy művész számára. Csupán a technika, a műfaj változott az évszázadok során. A kolumbiai Adriana Duque fotográfiái az említett örök témák mindegyikét feldolgozzák.

Eddig, mármint a témaválasztást illetően nyugodtan kimondhatja bárki, tizenkettő egy tucat. De csakis és kizárólag akkor, ha csupán egy rövid leírást olvas, s nem nézi hozzá a képeket, mert ellenkező esetben úgy jár, mint az egyszeri pesti gimnazista a Pradóban. A harmincadik golgota adaptáció után vakarja a fejét, a negyvenediknél a vészkijáratot keresi, és amikor fejében a menekülés gondolatát megérlelve megérkezik Velasquez képei elé, hirtelen mégis megroggyan a térde, elakad a szava, és elfelejti a dúskeblű pincérnőt a szomszédos kávéházból.

Röviden, ez a helyzet Adriana Duque képeivel. Meg kell találni azt a fotót, amelynél megremeg a térd, vagy elakad a szó, és utána jöhet a megértés katarzisa, bár kétségtelen tény, hogy El Greco vagy Velasquez azért egészen más, és igazából az összehasonlításnak sincs helye, hisz a képzőművészet az képzőművészet, a fotográfia pedig fotográfia, még akkor is, ha a kolumbiai alkotó stílusát a szinte tökéletesen pontos festőiséget célként kitűző piktorializmusként definiálhatjuk.